A Tűz Éjszakája 9. rész
2007.08.22. 12:13
Az alvilág mélyén, hol a lélekpatakok csordogálnak… Ott fűzi gonosz terveit Satsusey Miyuki, és az egész embervilág ellen… Pár szinttel feljebb már barátságosabb volt a környék, bár itt is minimum az A osztályú szörnyek tudtak életben maradni. Yamashita meg akarta bosszulni húga halálát… de nem a hőseinken, hanem parancsolóján, Satsuseyen… Yamashitának semmi gondja nem volt az eddigi életével… egészen addig, amíg Satsusey elvett tőle mindent. Már akkor bosszút esküdött, de tudja, ő csak A osztályú, Satsusey meg jóval S osztályban van… Tehát személyesen nem intézheti el… Ezért is volt dolga itt, ahol 10 éve mesterkedtek… Viszont tíz éve két démon, - akiket Satsusey ugyanúgy megzsarolt, mint őt - elárulta Satsuseyt… Ahelyett, hogy megölték volna Celendya erejének örökösét, ők megmentették… Az akciót, sajnos csak az egyik démon élte túl… De az örököst megmentették… Satsusey azóta keresi ezt a démont, de az olyan jól elrejtőzött ezen a szinten, hogy hiába küldött rá ezernyi démont Satsusey, nem találták meg… Viszont Yamashita és az a démon jó barátságban voltak, ő tudta hol van…
Kihalt volt ez a környék… minden démon tudta, hogy ki élt ekkor itt, ezért nem tették be a lábukat… Sötét, erdős részhez ért Yamashita, félelmetes volt, de mégis barátságos… Egyszer csak Yamashita megállt, megérkezett. Egy hatalmas tölgyfa árnyékában két smaragdzöld szem baljóslatúan csillogott, vérvörös róka fülei néha-néha megmozdultak, tűzpiros, hosszú haja - ami a szőke tincsektől úgy tűnt, mintha valóságos lángokból állna - a szemébe lógott. Az arcán lángokat ábrázoló foltok voltak… más nem is látszódott belőle, úgy elrejtette a sötétség.
- Rég láttalak, Fox! - szólt Yamashita.
- Yamashita… - szóld a démon, hangja meleg, de mégis szigorú volt. - Azt üzented fontos dolgot akarsz mondani! Ha azzal kapcsolatos, hogy Miyuki-chan befogadta az angyalistennő erejét, hiába fáradtál, tudok róla. Amióta Yusukéékhoz csatlakozott, azóta követem!
- Tudom, nem erről van szó! - mondta nyájas mosollyal Yamashita, amitől Fox még szigorúbb szemekkel nézett rá.
- Mindig is te voltál a tégla… Te árultad el nekem a fontos információkat… Mond, akkor miért nem segítettél Miyuki-chant megszöktetni Satsusey elöl?
- Ismersz, kimaradok a veszélyes helyzetekből, legyen elég annyi segítség, hogy nem köplek be Satsuseynek! - válaszolt flegmán, s ettől Fox igazán felhördült, s kilépett az árnyékból.
- Toshu is számított rád! Miattad halt meg! - ekkor a fény megvilágította ruháját… hasonló volt rajta, mint Kuramán, csak a hosszú ujjú és a nadrág citromsárga, a kimonó része vérvörös, a szegélyek pedig zöldek voltak. Hátán ott volt a íja, és a nyilai, farka szintén olyan színekben pompázott, mint a tűz.
- Nyugalom barátom! Sajnálom ami Toshuval történt, tudom, hogy neki kellett felelnie mindenért… Hidd el sajnálom! Ezért is jöttem most el! Megelégeltem Satsusey kegyetlenségét! Bosszút akarok!
- A húgodért? - Yamashita bólintott, majd annak a fának dőlt, aminek az árnyékában az előbb még Fox volt. - Halljam, mi hírt hoztál?
- Nyílván észre vetted, hogy hamarosan itt az új hónap, vagyis újabb gömb fedi fel magát… de mi nem csináltunk semmit…
- Igen, nem csak én, de Miyuki-chanék is furcsállották…
- Meghúztuk magunkat, s közben a lehető legtöbb dolgot megtudtunk Yusuke csapatáról… Tudtad, hogy annak a rókadémonnak, Kuramának, aki Miyukiba szerelmes, volt egy partnere? - Fox arcán látszódott a válasz: nem.
- Satsusey képes visszahozni bárkit a halálból… Karasuval is ezt tette… Azt remélte, ha Miyukit szerelme ellenségével szembesíti, nyer… de nem így történt… Most viszont nem fizikai sebet akar okozni, hanem lelkit…
- Mire célzol?
- Satsusey életre kelti Kuronuét, Kurama régi barátját… - válaszolt színtelen hangon.
- Micsoda?
- Ez eltart egy ideig, arra készül, hogy megváltoztassa az emlékeit, hogy Kuronue úgy emlékezzen, mintha Kurama miatt halt volna meg, ezáltal összeugrasztani őket. Azt reméli, így megfeledkeznek a gömbökről, és ő szabad utat kap.
- Ezt nem hagyhatom! - csattant föl Fox. - Megígértem… Megígértem Toshunak és Miyuki-chan szüleinek, hogy óvom Miyukit mindenféle fájdalomtól! - Yamashita mélyen Fox tekintetébe meredt.
- Furcsa egy szerzet vagy te… Satsusey bízott meg hogy figyelj arra a családra… máskérdés hogy lebuktál…
- Igen, de nem tudták miért figyelem őket… mégis… utána olyan kedvesek voltak velem, befogadtak, úgy bántak velem mint egy családtaggal… az én otthonom is elpusztult, akár csak a tiéd, Yamashita… Miyuki olyan… olyan nekem… mint egy kis húg… Nem akarom, hogy baja essen! Gondolom megértesz! - Yamashita bólintott, s a húgára gondolt.
- Bármit is teszel, légy óvatos! - mondta - Ha lebuksz, könnyen visszatérhet Miyuki emlékezete… És akkor Toshu erőfeszítése is hiába valóvá válik…
- Ne aggódj, vigyázok! - mondta elszántan Fox, majd hirtelen tűzörvény fogta körbe a testét, majd róka képében eltűnt.
Korán reggel volt, mégis, Genkai temploma zengett az edzések, ordítások zajától. Hőseinknek nem is volt másra idejük, mint az edzésre, hisz hiába volt nagy csönd, hiába nem kellett küzdeniük, Miyukit ki kellett képezni, hisz csak így erősödhet meg benne az istennői vér. És aztán ott van Milla is, akit Hiei edz, valljuk be, elég keményen… És hát így í többieknek sincs kedve lazsálni, tehát ők is azon vannak, hogy minél erősebbek legyenek.
Mindenki sokat javult, Milla képes bármikor a jövőbe látni, s megtanulta a telekinézist is használni, de Hiei nem állt le, hajtotta tovább. Miyuki is sok mindenre képes lett, amit Celendya is tudott, teleportálás, hallucinációk keltése, asztrális kivetítés, különféle támadási módok, törhetetlen védőpajzs… sőt! Genkai-al még az élet visszaadásával is foglalkoztak, de eddig amit Miyuki vissza tudott hozni az életbe, az egy egérke volt, szóval ez nem nagy eredményt ért el -_- XD De azt, hogy újra, teljes egészében befogadja a teljes erejét, és a szárnyai is kinőjenek, azt nem sikerült elérni…
Már hajnal óta folyt az edzés, így mire tíz órát ütött az óra, tartottak egy kis pihenőt… aminek Miyuki már nagyon örült, s teljesen szétterülve tehénkedett az asztalra. Mint mindig, most is a Genkaitól kapott kimonó volt rajta.
- Nehogy azt mond, hogy ennyitől elfáradtál, Miyuki! - szólt Genkai, ahogy ő is leült.
- De hisz Genkai mester, az ő kiképzése tízszer, hússzor keményebb, mint a miénk! - akadékoskodott Yusuke.
- Ha azt akarja, hogy Celendya erejét képes legyen befogadni, ezt el kell fogadnia! - mondta Genkai, viszont Miyuki nem rá, sokkal inkább Kuramára figyelt.
- Ennyire kifáradtál? - kérdezte mosolyogva Kurama, ahogy ő is leült, és egy narancs italt adott neki. Miyuki előbb ivott, aztán tudott csak szóhoz jutni.
- Az nem kifejezés… nem érzem a lábam… Mindig is gyűlöltem a torna órát… de ez… ezerszer rosszabb! - mondta ahogy próbált felülni, Kurama meg elnevette magát.
- Csöppet sem vagy más, mint Yusuke, ő is állandóan nyavalyog! - mondta Genkai.
- Ez nem is igaz! Mikor nyavalyogtam én utoljára? - fakadt ki az említett.
- Úgy tíz perccel ez előtt! - vágta rá Genkai, amin mind nevettek.
- Én azért egy dolgot mégsem értek… - fordult Jin Miyuki felé. - Hogyhogy nem uralod még mindig Celendya erejét, hiszen… az erdőben már befogadtad, és a szárnyaidat is tudtad használni!
- Igen, ezt jómagam sem értem… Akkor úgy tűnt, hogy tudom használni az erőmet, viszont másnapra hiába próbáltam kinöveszteni a szárnyaimat, nem ment… Gondolom csak egy része maradt meg bennem az erőből, tehát ezért kell keményem edzenem, hogy újra, teljes egészében uraljam az erőm… áh, bonyolult ez a dolog! - válaszolt Miyuki, majd ismét kortyolt egyet a narancsitalból.
- Bonyolult, de jól mondod! - helyeselt Genkai.
- Mindenesetre, nem szabad lazsálnunk! - szólt Kurama.
- Igen, hiszen itt van a nyakunkon a következő gömb felfedési ideje! Hamarosan újra meg kell küzdenünk érte! - mondta Hiei.
- Épp itt az ideje! Már nagyon hiányzik egy szemtől szembeni harc! - szólt Yusuke kinyújtózva.
- Neked állandóan a verekedésen jár az eszed? Nem gondolod, hogy szegény Keiko-val is kéne foglalkoznod? - szólt Kuwabara jól hátba vágva barátját.
- Kötözködsz? - fakadt ki Yusuke, s Kuwabara karjait a háta mögött szorította.
- Hé, ne verjétek szét egymást! - jelent meg Koenma… természetesen a tini alakjában.
- Üdv Koenma! - köszönt Yusuke, mintha misem történt volna.
- Üdv Koenma-san! - köszönt Miyuki is - Megtudtál valamit Satsuseyről?
- Sziasztok! Sajnos nem, hiába küldtem kémeket az alvilág mélyére, nem tértek vissza… Azt viszont gyanítom, hogy Satsuseynek sikerült rólunk információkat gyűjtenie… Emlékszel mit mondtam, Miyuki?
- Nem… miről, mit?
- Satsusey nagy valószínűséggel tudta, hogy te vagy az a lány, aki majd az ellensége lesz… Ezért küldött a családodra egy kémet… s az sem kizárt, hogy az a kém még mindig minket figyel!
- MI? - kiáltotta mindenki.
- Nyugodjatok meg! Fontosabb dolgunk is! - mondta Genkai.
- Így van! Fel kell készülnünk… - szólt Koenma - Ha minden igaz, holnap ilyen korra már harcolnunk kell a következő gömbért, amit ugyebár megint nem tudunk, hogy hol van… Csakis Miyuki érzéseiben bízhatunk!
- Eh… kösz… most aztán megnyugodtam! - mondta Miyuki.
- Nyugi! - szólt Rinku mosolyogva - Mi bízunk benned!
- Igen, tudjuk hogy képes leszel befogadni Celendya erejét! - folytatta Touya.
- És megtalálni a gömböket! - mondta Shishiwakamaru.
- Jah, és Karmana legyőzését se hagyjuk ki! - tette hozzá Jin.
- Ááááh! Ennél több felelőséget nem tudtok a nyakamba sózni???? - csattant föl elkeseredetten Miyuki… naná hogy direkt heccelték szegényt -_- és hát persze ezen mindenki jót nevetett.
- Nyugodj meg! - szólt Kurama melengető hangon - Mindebben melletted fogunk állni! Nem egyedül fogod végigcsinálni!
- Köszi! - mondta Miyuki. Ekkor viszont Kurama egy ismerős démoni erőt érzett. Egy olyan személyét, akit régen elvesztett, és máig nem felette.
- Kuronue? - suttogta.
- Hm?
- Semmi, Miyuki! Most viszont dolgom van! - mondta és felállt. - Mennem kell! - és máris elindult az érzései után.
- Rendben… - szólt Genkai - Nekünk is dolgunk van még! Állj fel Miyuki!
- Na de! Még öt perc sem telt el! Még fáradt vagyok!
- Ne nyavalyogj! Nincs időnk erre gyere! - majd Miyuki elkeseredetten követte mesterét, amin Milla nevetett is egy jót.
- Mi sem lazsálhatunk, Milla! - szólt Hiei, s Milla követte… bár neki sem volt ínyére az edzés, de az vigasztalta, hogy szerelmével lehet.
Eközben Kurama az erdő sűrűjébe igyekezett. Tisztán érezte régi barátjának jelenlétét, de nem hitte el. Hisz ő már régen meghalt, akkor mégis hogy? Ez elhessegette a kételyeit, a szokásos megfontoltságát. Ment a feje, és az érzései után, akár egy valódi róka. Egyszer csak megtorpant, s a sötét fák árnyékaiból egy denevérdémon sziluettje rajzolódott ki. Fekete, hosszú, felcopfozott haja volt, fekete kalapjából kilógtak a denevérfülei, fekete, mélykivágású ujjatlant viselt, karjaira fekete szalagot tekert, halványkék, bokáig érő kendőjét egy fekete öv fogta, s ez alatt fekete nadrágot hordott. Indigókék szeme bosszúsan ragyogtak a sötétben, s kezében egy rubinköves medált szorongatott.
- Kuronue!? - csodálkozott Kurama.
- Mi a baj? Úgy nézel rám, mint aki szellemet látott! - mondta gúnyosan a denevérdémon, azaz Kuronue.
- De hisz… te… te meghaltál!
- Van benne igazság… De sajnos a terved nem jött össze! Satsusey mester új esélyt adott nekem, és én mindenre tisztán emlékszem! - mondta, most már haragos hangon.
- Tervem? Miről beszélsz? Várjunk! Satsusey!? Feltámasztott? - Kurama egyre hevesebben vett levegőt. Valami nincs rendjén Kuronuéval… Miért hozta vissza Satsusey?
- Ne játszd az idiótát! - kiáltotta, majd lejjebb vitte a hangot - Satsusey elmagyarázta miért kell emberi testben élned, de én ugyanúgy emlékszem rád, s arra a napra… - szünetet tartott, majd újra kiáltva folytatta. - Arra a napra, mikor hagytál meghalni! Kurama, miattad haltam meg, s ezt nem hagyom bosszú nélkül!
- Miről beszélsz? Ez nem igaz! Én… hogy megmentselek… én… - próbált magyarázkodni, hiszen ő nem így emlékezett. Összezavarodott, s egyben elkeseredett is volt, amiért egykori legjobb barátja ilyeneket vág a fejéhez.
- Nem csalódtam benned… Ugyanolyan hazug vagy, amennyire áruló! Fogtad a kincset, magaddal törődve elmenekültél, engem meg hátra hagytál meghalni! /szerzői megjegyzés: najó, ez már kezd elszappanoperásodni -_-/
- Nem… Én nem… Kuronue hallgass meg! Satsusey… Satsusey tehet róla hogy így beszélsz…
- Szó sincs erről! - mondta nevetve - Emlékszem mindenre! De holnap… - majd hirtelen odaugrott Kuramához, s mélyen a szemébe nézett - Holnap bosszút állok, Kurama! - majd tovaugrott a messzeségbe.
- Várj! Kuronue! - kiáltotta utána Kurama, de már késő volt. Kurama megzavarodott, már nem tudta kinek van igaza, s hogy valóban jól emlékszik-e… Egyszerűen nem értette, miért van ez így…
Nem sokkal később visszament Miyukihoz edzeni, de nem említett semmit a Kuronuéval való találkozóról. Bár úgy érezte, valakivel beszélnie kell erről, mégsem tudta hogy, hiszen már ő maga sem volt biztos az érzéseiben… tehát egész nap alig szólt valamit, csakis ezen rágódott.
Csak estefelé hagyták abba az edzés, késő volt, Kurama anyja már lefeküdt, így Miyuki és Kurama is csak lezuhanyzott, aztán le is feküdtek.
- Huh, Genkai mester úgy kifárasztott, hogy szerintem ma is úgy alszok majd, mint a bunda! - mondta Miyuki fésülködés közben, majd bebújt az ágyba Kurama mellé. - Jó éjt Kurama!
- Jó éjt! - mondta Kurama, majd Miyuki lehunyta a szemét. Kurama egy darabig még habozott, ahogy Miyukit nézte. El kell mondania neki.
- Miyuki…
- Hm? - nyitotta ki a szemét.
- El kell mondanom valamit… Valamit a múltamról, amit eddig senkinek nem mondtam el… - kezdte, Miyuki pedig figyelmesen hallgatta - Ugyebár, régen tolvaj voltam… De a rablást nem egyedül végeztem, volt egy segítőm, egy barátom… Kuronue. Ő volt a társam, s legjobb barátom is. Viszont… - kis szünetet tartott, és felült. - Egyszer egy palotába törtünk be, hogy egy varázstükröt lopjunk el… A küldetés sikeres volt, ám menekülésnél Kuronue medálja elszakadt, s ő visszarohant érte…
- És… mi történt vele? - kérdezte aggódva Miyuki, bár magában sejtette a választ.
- Csapdába esett… rengeteg bambusz ág fúrta át a testét… Én… - pillanatra megállt…innentől nem volt tisztában az emlékeivel, hogy valóban jól emlékszik-e… de folytatta - próbáltam megmenteni, de már késő volt… És ő… ő akkor is azt mondta, hogy fussak, és ne törődjek vele…
Miyuki hallotta, ahogy szerelme hangja elcsuklik, így hát felült, s hátulról átölelte.
- Nem tehetsz róla! Nem a te hibád! - suttogta a fülébe.
- Tudod kitől kapta azt a medált, ami olyan fontos volt neki, hogy az életével fizetett? Tőlem…
- Akkor sem a te hibád! - mondta Miyuki, s szorosabban átölelte Kuramát. Nem tudta, hogy Kurama ilyen mély sebet visel magán, szinte már a sírás szélén állt, annyira sajnálta Kuramát. - Én is visszamentem volna azért a medálért… Nem a te hibád! És biztos vagyok benne, hogy Kuronue is ezt mondaná!
- Én nem hinném… Előfordulhat… Hogy Satsusey erről is tud és… Visszahozza Kuronuét, hogy ellenem harcoljon…
- Ha ezt Satsusey megteszi garantálom neki a halált! - mondta elszántan Miyuki és Kurama szemébe nézett. Kurama ekkor látta, hogy Miyuki szeme tele van könnyel… röstellte magát, hogy megríkatta, s a saját gondjával terhelte őt. Átölelte, majd egy csók után így szólt:
- Ha Kuronue visszatérne, és harcolni akar velem, azt kérem tőled, hogy ne avatkozz bele, nem akarom, hogy téged is bántson!
- Kurama… - suttogta Miyuki. Sokáig szótlanul ölelték egymást, s csak eztán tudtak elaludni…
Másnap a gyülekező megint Genkai templomában volt. Kurama és Miyuki szokatlanul hallgatag volt. Miyuki érezte, hogy Kurama még titkol valamit, s magában tudta is, hogy mit, csak nem akarta elhinni.
- Készen álltok? - szólt Yusuke, s mindenki bólintott.
- Miyuki… - szólt Shishiwaka. - Minden rendben? Nagyon csöndes vagy…
- Persze! Minden oké!
- Héé, nehogy most legyen valami bajod! Csakis te érzed meg előre a kristálygömböket! - mondta Yusuke.
- Nyugi má! Nincsen semmi bajom! - fakadt ki Miyuki.
- Rendben… és csak mondtam… - szólt megszeppenve Yusuke.
- Bocs, nem nagyon tudtam aludni az éjjel… - kért elnézést Miyuki.
- De ugye azért nem vagy fáradt? - kérdezte Rinku.
- Nem, a sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét! - válaszolt Miyuki.
- Sajnálom, miattam nem tudtál aludni! - szólt Kurama, mindenki értetlenül nézte, majd folytatta - Azt szeretném, ha a mostani ellenfelet én intézhetném el!
- Kurama… - szólt Yusuke, viszont Miyukival nem stimmelt valami. A fejéhez kapta a kezét, az egész teste, s a sebhelye is erősen izzani kezdett. Kinyitotta a szemét, amik teljesen elszíntelenedtek, s halkan egy ősi nyelven beszélt, majd hirtelen mindez eltűnt, s magához térve, elszántan így szólt:
- A városközpont! Ott rejtőzik a földet képviselő kristálygömb! Sietnünk kell! Egy démon, az ellenség már előttünk van!
- De… A városközpont!? Veszélyes ott harcolnunk! - mondta Yusuke.
- Nincs erre időnk! Még megelőznek! - s Miyuki máris tova ugrott, olyan gyorsan futott, hogy a többiek nem értek a nyomába, pedig Kurama akart elsőként szembekerülni az ellenséggel, Kuronuéval…
Csak Genkai, Koenma és Botan maradt ott, s reménykedtek, hogy minden rendben van.
Miyuki már olyan gyors volt, hogy a hétköznapi emberek nem is látták, csak azt vették észre, hogy valaki elhúzott mellettük… és hogy öt percre rá egy fiú bagázs követte őt…
- „Érzem, mindjárt ott leszek! De miért érzem úgy, hogy valami rossz fog történni?” - gondolkodott Miyuki és rohant is tovább. Már látta a városközpont nyüzsgő tömegét, ment a feje után, majd egy hatalmas szökőkútnál megállt.
- Itt van! - mondta meggyőződve, de nem telt el egy másodperc sem, s valami, vagy valaki megsemmisítette a szökőkutat. Miyuki nem értette mi folyik itt, ki támadt e rá, csak azt vette észre, hogy az immáron szana-szét fröcskölődő víz telibe találta. Az emberek ijedtükben elrohantak, Miyuki pedig észre vette, hogy valaki mögé ugrott, így hátra fordult. Egy denevérdémon volt, s a kezében lévő medálról rögtön felismerte.
- Kuronue!?
- Hm… te ki vagy?
- Hát Satsusey mégis megtette… Az átkozott! - morgolódott magában, tudta, hogy Satsusey valamit csinált Kuronuéval, azért viselkedik így. - Satsusey hozott vissza, ugye? Nem tudom mit tett veled, de Kurama próbált megmenteni, nem az ő hibája, balesett volt!
- Szóval Kuramával vagy... Eredj az utamból, míg szépen mondom!
- Hé! - csattant föl Miyuki - Nem vagyok kutya hogy parancsolgass nekem! Nézd, az a Satsusey nem jó ember… izé, démon! Kurama tegnap elmesélte mi történt azon a napon!
- Azt is elmondta, hogy hagyott meghalni? Egyébként is minek szólsz bele!? - mondta dühösen Kuronue, majd elővett egy láncra erősített kaszát, és egyenesen Miyuki felé hajította, akit sikeresen meg is sebzett a hasánál, s az egykori szökőkútba esett. De nem adta föl, nem engedhette, hogy Kurama és Kuronue egymásnak essen… Két barát nem tehet ilyet! Így felállt, s miközben gyógyította magát, tovább beszélt.
- Satsusey valamit csinálhatott a memóriáddal… Te… te mondtad Kuramának hogy ne törődjön veled, és fusson… emlékezz, kérlek Kuronue!
- Csöndet! - majd még egyszer Miyuki felé hajította a kaszát, viszont most elkerülte a támadást, s a levegőbe emelkedett.
- „Sietnem kell… a kristálygömb védő varázslata hamarosan megszűnik… nekem kell megszereznem, de nem akarok Kuronuéval harcolni!” - gondolta. - Hallgass rám Kuronue! Kurama a barátod volt, nem hagyott volna cserben! Ismerem, ilyent nem tenne!
- Valóban? Akkor most hol van, hogy segítsen neked? - majd újra lesújtani készült, de most Miyuki nem figyelt, hisz látta hogy Kurama és a többiek közelednek, tudta, hogy a két régi barát harcolni fog… s nem akarta hogy ez megtörténjen…
- Miyuki vigyázz! - kiáltotta Kurama amikor odaértek, viszont késő volt, a penge olyan gyors volt, hogy biztosan végzett volna a lánnyal! Ekkor viszont, szinte a semmiből egy démon elragadta Miyukit, s egy sikátorban értek földelt. Miyuki szinte még magához sem tért…
- Jól van, Miyuki-chan? - kérdezte a démon. Mikor Miyuki a démonra nézett elfogta valami különös érzés, mintha ismerné, nem tudta honnan, de mintha réges-régről ismerné ezt a démont. Smaragdzöld szemei aggódóan nézték a lányt, Vérvörös róka fülei édesen látszódtak ki tűzvörös hajából, mely hasonlóan a farkához olyan volt, mint egy valódi tűzcsóva. Arcán lángokra emlékeztető foltok voltak, ruhája pedig nem sokban különbözött Kuramáétól.
- Jól van Miyuki-chan? - kérdezte újból, hangja olyan lágy, és gondoskodó volt… Miyuki már biztos volt benne, hogy valahonnan ismeri ezt a démont.
- Igen… de ki vagy? Honnan tudod a nevem? Találkoztunk már? - kérdezősködött Miyuki. A démon nem válaszolt, elfordult Miyukitól.
- Vigyázzon Kuronuéval! Satsusey úgy keltette életre, hogy megváltoztatta az emlékeit, hogy úgy emlékezzen, Kurama cserben hagyta.
- De… Akkor ők egymásnak fognak esni! Ez nem történhet meg! Hiszen ők barátok!
- Nem változott egy csöppet sem… - jegyezte meg a démon kissé szomorúan, majd visszanézett Miyukira - Satsusey varázslata nagyon erős, csak maga törheti meg!
Ekkor viszont meghallotta, hogy Yusukéék közelednek.
- Vigyázzon magára, Miyuki-chan!
- Egy pilla…
- Miyuki! Miyuki jól vagy!? - hangzott a kiáltás a sikátor elejéből, s Miyuki hátra nézett.
- Persze, egy démon megmentett… - visszanézett de a démon sehol.
- Milyen démon? - kérdezte Yusuke.
- Ezt nem értem, pár másodperce még itt volt…
- Erre nincs időnk, Miyuki! - szólt Hiei.
- Tényleg, Kurama hol van? - kapta föl a fejét Miyuki, de még mielőtt válaszolhattak volna, kirohant. Kurama és Kuronue már vérre menő harcot vívtak, ami nagyon elkeserítette Miyukit.
- Ne tedd Kurama ő a barátod! Satsusey tette ilyenné, megváltoztatta az emlékeit!
- Menj innen! Még bajod esik! Ez csak rám és Kuronuéra tartozik! - mondta Kurama, közben elugrott egy támadás elöl.
- De ez nem helyes! Két barát nem tehet ilyet! - kiáltotta Miyuki.
- Miyuki, te tudod ki ez a fazon? - kérdezte Yusuke.
- Igen, Kurama régi társa volt, de egy küldetésben meghalt! Satsusey visszahozta, de megváltoztatta az emlékeit… - magyarázta Miyuki - Ez nem helyes, nem harcolhatnak egymás ellen!
- Miyuki - szólt Hiei - Ez az ő dolguk, mi nem szólhatunk bele…
- Akkor mit akarsz csinálni!? Ölbe tett kézzel végig nézni ahogy értelmetlen dolgon megölik egymást??
- Miyuki! - szólt Yusuke - Nem tehetünk mást, Kurama megkért minket, és betartjuk!
- De ez akkor sem helyes! - majd hátra nézett, de a többiek is olyan arckifejezéssel válaszoltak, mint Yusuke és Hiei. Miyuki a térdére esett, és úgy zokogott.
- Ők barátok, nem harcolhatnak! Ezt én… nem bírom!!
- Na mi van Kurama, nem tudsz harcolni? Régebben könnyűszerrel megöltél bárkit… - mondta Kuronue, miután harmadszorra is földre sújtotta Kuramát.
- Kuronue… - nyögte, ahogy próbált felállni, szegénynek már nemcsak a hasán, de a vállán és a lábán is vágások voltak, akárhogyis… nem tudott Kuronuéval harcolni - Amit teszel, az nem jó… Én meg akartalak menteni! Értsd meg Kuronue… Satsusey becsap!
- Hallgass! - majd még egyszer elhajította a kaszát, ami szintén sebet ejtett Kuramán.
- Kuronue! Te sem hiszed el amit teszel! Hisz… a medál… most is ott van a kezedben!
Kuronue egy pillanatra kizökkent a ritmusából, valóban a kezében volt a medál, de nem tudta, Kurama miért hozta ezt föl, csak egy egyszerű medál, semmi több.
- És? Ennek semmi köze a harcunkhoz, te áruló!
Ez rosszul esett Kuramának, nem csak hogy árulónak nevezte, de arra sem emlékszik, hogy miért olyan fontos neki az a medál…
- Ez nem lehet… Satsusey ezt is kitörölte…? - suttogta magának magába roskadva - Pedig reméltem, hogy így…
Kurama szemei megteltek könnyel, s egy könnycsepp le is gördült az arcán. Szomorú volt, amiért semmit sem tehetett annak érdekében, hogy Kuronue újra tisztán emlékezzen.
- Kurama… - szólt halkan Miyuki, az ő szíve is mérhetetlenül fájt, fájt látnia, ahogy Kurama Kuronuéval küzd… Ekkor viszont újra elfogta egy furcsa érzés, s a tekintete a szökőkútra szegeződött, amiből hirtelen egy hatalmas fényoszlop tört elő.
- A kristálygömb! - kiáltotta és reflexszerűen rohanni indult felé.
- Gyerünk Miyuki, szerezd meg a gömböt! - kiáltotta Kurama.
- Miyuki? - Kuronuénak ekkor jutott eszébe, mit mondott Satsusey…
„Van egy lány, Miyuki… Kurama belé szerelmes…Hozd el nekem!”
Így hát Kuronue máris rohant Miyuki után… Miyuki eközben sikeresen hozzáért a gömbhöz. Ismét hallotta azt az ősi beszédet, és érezte, ahogy a gömb ereje átáramlik a testébe… Ekkor viszont sikoltást hallott.
- MIYUKI!! - kiáltotta Kurama, Miyuki kinyitotta a szemét, s csak annyit látott, ahogy két kasza őrülten száguld felé…
Hatalmas csapás volt, elsodorta őt a kristálygömbtől, s eszméletlenül ért földet… a mellkasát és a vállát érte a támadás… mindkettőből ömlött a vér. Kuronue elégedetten kapta föl a kristálygömböt, majd Miyukihoz ugrott, s a vállára emelte.
- Elviszem a gömböt, és a lányt! Ha valóban szereted követsz, és megölsz az ő biztonságáért! - majd fogta magát, és elugrott, Kurama még észhez sem tért, olyan gyorsan történt minden.
- Ne… - szólt kikerekedett szemekkel - Ne… Kuronue… Miyuki…
A többiek odarohantak Kuramához, akartak valami „sajnáljuk, Kurama” szöveget mondani együttérzésük gyanánt, de mire odaértek, Kurama már zokogott fájdalmában…
|