Érzések, szerelem, karácsony!
By: Yolei Miyako
Tokyo város csillagként ragyogott a karácsonyi égők, díszek fényétől. Hűvös, meghitt szenteste volt az idei, az éj leple már beborította japánt. A hó porcukorszerűen hullott a házakra, s az utcán nyüzsgő emberekre. Hiába volt már 24-e, sok bolt nyitva volt még, s sok ember idáig halasztgatta az ajándékok megvásárlását. Mindenki boldog volt, minden kávézóban, boltban, plázában, és az utcai rádióban is csak karácsonyi dalok hangoztak el. Gondtalannak tűnt ez a nap, pedig az emberek világára nagy veszély közeledett…
A szellemvilágban hatalmas felfordulás volt. Koenma idegesen a székében ült, és az ujjával dobolt, miközben újra, s újra megnézett egy biztonsági felvételt.
Egy feketecsuklyás férfi - kinek arcát a csukja eltakarja - betör Koenma üres irodájába, amire a riasztó megszólal, de a férfi nem törődve semmivel, Koenma asztalához megy, s megnyom egy titkos gombot, majd a szemben lévő fal fetté nyílik, s a titkos teremben egy selyempárnán egy Arany Pecsét csillogva vakítja el az embert. A férfi felkapja, s mire az őrség, és maga Koenma odaér, a férfi sehol.
- Semmi kétség, ez Shikaru! - mondta meggyőződve, miután már tízszer megnézte a felvételt. Hiába nem látta a tettes arcát, a mozdulatairól fölismerte.
Ekkor George és Botan rontott be az ajtón. Arcukon gond, és idegesség ült.
- Koenma nagyúr! Koenma nagyúr! - zihálták kórusban, majd Botan kezdett.
- Koenma nagyúr! - s odaszaladt az asztalához, George meg utána - Biztos forrásból tudjuk, hogy a behatoló nem már, mint Shikaru, Enma király egykori ellensége!
- Igen, és hogy az Arany Pecsétet a denevérdémonok régi falujába vitte! - tette hozzá George.
- Koenma nagyúr, most mit tegyünk? - kérdezte kétségbeesetten Botan. Koenma egy darabig nem válaszolt, majd így szólt:
- Botan! Te hívd ide Yusukéékat! George! Te pedig értesítsd a húgomat, az embervilágban van!
- Mármint Kyrát? - kérdezte George.
- Igen, miért, szerinted mennyi húgom van még? - kérdezte vissza Koenma „kissé” idegfeszülten.
Elnézést! - mondta megszeppenve az ogre - Máris intézkedek!
- Én is! - vágta rá Botan, majd amilyen gyorsan jöttek, úgy is mentek el.
Nyolc órát ütött az óra Kyra Daioh lakásában. Sötét, üres volt minden. Ez volt az egyetlen lakás, amely nem pompázott mindenféle karácsonyi dolgokkal. Maga Kyra, a szobájában, az ablakban ülve szomorúan figyelte a tömeget. Kyra nem kedvelte ezt az ünnepet, ugyanis ekkor vesztette el vérszerinti szüleit, pedig ő még alig volt pár hónapos. Szerencséjére a szülei nagy barátságban álltak Enma királlyal, így az befogatta őt. Ám ezen az ünnepen ő nem tudott örülni. Nem voltak barátai, nem volt kivel megünnepelnie a karácsonyt, egyedül volt mindig is. Pedig ő különleges lány volt. Anyjával, a denevérdémonnal, és apjával a denevérdémonok falujában töltötte azt a pár hónapot, ám azt felgyújtotta, elpusztította, pusztán kedvtelésből Shikaru, egy kegyetlen démon. Igaz, pontosan Kyra sem tudta már, hogy hol van ez a falu, de mint denevérdémon, az ösztöneivel bármikor csukott szemmel eljutna oda… ha akarna.
Jó színésznő volt, mindenki előtt el tudta titkolni a mosolyával, a kedvességével, a gyönyörű sötétbarna, de szinte már éjfekete szemeivel a szíve mély, tátongó, egyre felemésztő sebeit. Nagyon vágyott már egy kis szeretetre, egy olyan társaságra, ami megérti őt. Fájó, szinte már síró szemei egyre csak a boldog, önfeledten nevető embereket fürkészte. Zokogni lett volna kedve, de nem tehette. Fájdalmát mélyen el kellett rejtenie.
Egyszer csak a nyakláncán a rubin-medál villogni kezdett. Rögtön tudta, hogy miért.
- Hjaj, vajon mi baja lehet Koenmának? - sóhajtotta a lány, majd felállt. - Remélem nem papírmunkáért hívat be, mert akkor nagy hisztit csapok le! - majd lekapcsolta a villanyt a szobában, s az egyik különleges képességét használva elteleportált a szellemvilágba. A folyóson a rádióban szintén karácsonyi zene szólt, most éppen a Jingle Bell Rock c. vidám dal ment - a nagy bajban még a rádiót is elfelejtették kikapcsolni.
Kyra sóhajtott egyet, s fintorogva a zenére elindult Koenma irodája felé.
Eközben Yusuke, Kuwabara, Kurama és Hiei már Koenma előtt voltak – Botannal és George-al együtt. Egyikőjüknek sem volt ínyére, hogy ilyenkor kell harcolniuk, ráadásul azt sem tudták, hogy miért. Csönd uralkodott a teremben. Mind Kyrára vártak. Ám ezt a csendet Yusuke szakította félbe.
- Szólalj már meg! Mond, miért is kellett nekünk szentestén idejönnünk??
- Igen! Nem mintha engem annyira izgatna ez a karácsonyi herce-hurca, de kíváncsi lennék, mi az, ami ennyire fontos! – tette hozzá Hiei, a többiek pedig bólintottak.
- Sajnálom, de amíg a húgom nem ér ide, semmit sem mondhatok! – mondta válaszul szárazon Koenma.
- Húgod? Neked olyanod is van? És az is ilyen cumis? – kérdezte kacagva Yusuke, amire Koenma kicsit felhúzta magát. Ám ekkor egy gyönyörű lány rontott be. Éjfekete, rövid haja volt, ám fülénél egy-egy hajtincs limbálózott. Szintén fekete szeme rögtön rabul ejtette Kuramát, aki maga sem tudta, miért ragadt a tekintete a lányon. Sötétlila, mély dekoltázsú pólóját vérvörös kardigánja félig eltakarta, sötétzöld bársonynadrágjának – mit néhol csíkokban kikoptattak – csípőjénél fekete, csillogó selyemkendőt kötött. Hátán két különleges, kaszaélre emlékeztető, láncra erősített fegyver várt arra, hogy a gonoszt egy szempillantás alatt miszlikbe aprítsa.
A lány mosolyogva rohant előre Koenmához – Yusukét félrelökve.
- Szió! Mi olyan fontos, hogy a medálommal kellett üzened, kis cumis? – kérdezte a lány, amire Koenma még dühösebb lett.
- Ne hívj kis cumisnak, hányszor mondjam még? Elvégre én vagyok az idősebb, ne kezelj le!
- Lehet, hogy idősebb vagy párezer évvel, de én nagyobb vagyok! – s máris elkezdődött a „Testvéri szeretet” c. jelenet… Mígnem Yusuke szakította ezt félbe értetlenül.
- Álljon meg a menet, Koenma!Ez a 15 év körüli ember a húgod?
- Nem ember, félig démon! – helyesbítette ki Kurama – Amikor Koenmának segítettem, mesélt rólad. – fordult a lányhoz, aki mosolyogva lejéjük fordult, majd így szólt:
- Még be sem mutatkoztam! Kyra Daioh vagyok, és igen, félig ember, félig denevérdémon, ezért a korom úgy nő, mint egy átlagos embernek.
„Denevérdémon…” – ismételte magában Kurama.
- Ez idáig oké, de akkor hogy lehetsz te Koenma húga? – kérdezte Kuwbara.
- Ezt inkább később! Sürget az idő! – szólt Koenma.
- Igaz is! Szóval miért is hívtál ide ennyi embert? – kérdezte Kyra, s visszafordult Koenmához.
- Nagy baj történt… - kezdte. Hangjában érezni lehetett a gondot, és a bajt – Pár órával ez előtt… Egy rejtélyes alak, amíg én nem voltam itt… el-ellopta az… az Arany Pecsétet! – amint ezt Koenma kinyögte mindenki szörnyűködni kezdett, kivéve Yusukét és Kuwabarát, akik azt sem tudták, hogy mi az az Arany Pecsét.
- Hogy érted azt, hogy ellopták az Arany Pecsétet? Egyáltalán hogy a jó istenbe lehet az ellopni?? – fakadt ki Kyra, a kezét az asztalra csapva – Tudtommal itt az irodában egy titkos ajtó mögött van… vagy legalább is volt elrejtve! Ki a jó isten tudta azt ellopni???
- Khm… Miről van most szó? Milyen Arany Pecsétről? – kérdezte Kuwabara.
- Az Arany Pecsét nagyon értékes holmi. – válaszolt Botan – A hivatali papírokat azzal kell lepecsételni… De még valamiben is fontos! Akinek a kezébe kerül, az irányítani tudja a szörnyeket, s a hatalma is a többszörösére nő! Valamint, aki a pecsét tulajdonosává válik, minden felé irányuló támadást a visszájára tud fordítani!
- Micsoda? A visszájára? - kérdezte Yusuke.
- Ez még csak a kisebb baj… - szólt Koenma.
- Mi? Mi lehet ennél rosszabb? – kérdezte Kyra. Koenma rosszat sugallva Kyra szemébe nézett.
- Az, hogy aki a pecsétet ellopta, nem más… Nem más, mint Shikaru! – a név hallatán Kyra ereiben megfagyott a vér, a hátán borzongás futott végig. A lélegzete is elállt… Shikaru… ő, aki elpusztította boldogsága csíráját.
- Ki az a Shikaru? – kérdezte Yusuke.
- Apám egykori ellensége… Miután Shikaru lerombolta a denevérdémonok faluját, apám elé került, aki egy másik világba száműzte, de most megszökött, és bosszúra vágyik – válaszolt Koenma.
- Tőlem meg is kapja! - mondta Kyra, aki ökölbe szorított kézzel támaszkodott Koenma asztalának.
- Kyra, téged azért hívattalak ide, hogy segíts Yusukééknak eljutni a Nagy Dombságon túlra, a bambusz erdőbe, ott van ugyanis a denevérdémonok régi faluja, és tudomásom szerint, Shikaru is ott rejtőzik! Kérlek! Vissza kell szereznetek a pecsétet, mielőtt még apám visszatér! – kérlelte őket Koenma.
- Én… Én nem tudok visszamenni oda… - mondta lehajtott fejjel Kyra.
- De igen is tudsz! Mint denevérdémon igen! – bíztatta Botan – A Nagy Dombság itt van nem messze… úgy 10-15 kilométerre!
- Ez neked nem messze?? – nyavalygott Yuszuke.
- Én akkor sem… lelkileg nem megy… - szólt Kyra.
- Gondolhattam volna… Ez is csak elvileg démon, de olyan gyáva, hogy a saját otthonába sem mer visszatérni! – mondta hidegen Hiei, majd elfordúlt, és már indult volna el, ám fordult a kocka. Kyra elszántan így szólt:
- Rendben! Elmegyek a faluba! Ha ez kell, hogy elismerjenek!
- Felőlem! – szólt Hiei, s visszafordult.
- Rendben, de legyetek óvatosak! Shikaru mindent meg fog tenni, hogy megakadályozzon titeket! – szólt Koenma.
- Nekem mondod? – kérdezte Kyra.
- Akkor menjünk! – adta ki a parancsot Yusuke, s elindultak, Kyra volt az utolsó.
- Kyra! – szólt Koenma – Vigyázz magadra! – erre Kyra csak mosolyogva bólintott, ám mikor elhagyta az irodát, ez a mosoly hamar lehűlt az arcáról, s szomorúan megjegyezte.
- Ugyan, mégis kinek hiányoznék? – ám azt nem sejtette, hogy ezt elég hangosan mondta ahhoz, hogy az előtte gyalogló Kurama ezt meghallja.
- Tehát… - szólt Yusuke, mikor már kiértek az épületből. – Hogy is lehet, hogy te Koenma húga vagy?
- Igen, erre én is kíváncsi lennék! – tette hozzá Kurama.
- Hát jó, elmondom! De regényre ne számítsatok! Anyám denevérdémon volt, apám pedig szellemdetektív, olyan, mint te, Yusuke! A szüleim és Enma király barátok voltak, ám… nem sokkal a születésem után, a falut, ahová most megyünk, egy Shikaru nevű kegyetlen démon elpusztította, senki sem tudja hogyan, de én életben maradtam. Mire Enma király a helyszínre ért, késő volt, de Shikarut még el tudta fogni, s sikerült őt megbüntetnie. Engem pedig befogadott.
- Értem… De ha denevérdémon vagy, akkor annak nem kellene…
- Meglátszódnia? Mivel csak félig vagyok az, így az emberi formámban legyen elég a fekete haj és szem, de amúgy meg… bármikor átváltozhatok, és akkor már a szárnyak is elég föltünőek… De ennyi elég volt belőlem! Koenma semmit sem mondott rólatok, szal most ti jöttök az életrajzi regénnyel! – mondta Kyra, s már kezdték is. Lassan új érzés költözött a magányosság helyére. Kezdte érezni, hogy megbíznak benne, hogy barátokra lelt, s ez az érzés boldogsággal töltötte meg. Lassan Kuramához értek, aki még mindig Kyra bal oldalán ment. Az ő története különösen érdekes volt. Bár nem sokat beszélt, csak annyit mondott magáról, hogy előző életében rókadémonként élt, ám az embervilágba kellett menekülnie, amikor egy üldözője súlyosan megsebesítette… s így lett belőle Shuichi Minamino, ám ős is, ha akar, átváltozhat a rókaszellemi énjévé.
Kyra figyelemmel kísérte azt a pár mondatot is, amit mondott, s közben a fiú arcát fürkészte. Maga sem tudta miért, de amikor csak Kuramára nézett, mindig elöntötte valami meleg érzés, s az ajkai bizseregni kezdtek. Azok a gyönyörű zöld szemei álomszerű csillogás volt számára, s nem hagyták őt szenvedni. Ahogy a fiút bámulta észre vett valamit, mintha Kurama… zavarban lenne. Egyszer csak összetalálkozott a tekintetük, és zavarukban csak annyit tudtak tenni, hogy másfelé pillantottak. Kurama is új érzéssel ismerkedett meg… Talán szerelemmel? Erre maga sem tudta a választ, viszont Kyra nem hagyta őt hallgatni. Egyre csak faggatta és faggatta, többet akart tudni róla, míg végül annyit beszélgettek, hogy teljesen kiszáradt a szájuk.
- No nézd, ezek máris összebarátkoztak! – mondta Yusuke halkan, nehogy az említett személyek meghallják.
- Igen, ráadásul még sosem láttam Kuramát így önfeledten beszélgetni! – tette hozzá Hiei, s igaza volt. Kurama ilyen jó beszélgetőtársat, mint Kyra még sosem talált. Ő is tudta, hogy veszélyes küldetés ez, de mégis, kacagnia kellett, amikor Kyra olyan dolgokat mesélt Koenmáról, amit tényleg csak egy testvér tudhat. Maga Kurama is csodálkozott, mennyi mindent kitálalt magáról. Megkedvelte a lányt, és ő is egyre többet szeretett volna megtudni róla, de valahányszor kérdezett valamit, Kyra mindig ügyesen kitért a tárgyról.
- Jó, már mindent tudsz rólam! Most viszont te jössz!
- Én nem vagyok fontos! Inkább meséld el, hogyan ismerkedtél meg Yusukéékkal! – valóban úgy gondolta, hogy nem fontos. Senki sem törődött a hogylétéről, csak Enma király de ő nem mindig ér rá. Most is úgy vélte, hogy az ő élete nem fontos senkinek, így inkább másokét hallgatta.
Kurama sóhajtott, s már kezdte volna mesélni, de hirtelen rossz érzés tört rá.
- Egy szörny közeledik!
- Igen, méghozzá nagyon gyorsan! – tette hozzá Hiei. Mindenki felkészült a szörny fogadására.
„ Remek, pont most, amikor Kuramámat hallgattam volna!” – gondolta Kyra, viszont a „Kuramám” kifejezést maga sem értette.
Lehűlt a levegő. A fák lombjai vészjóslóan suhogtak. Kyra orrát megcsapta a démonszag, s már tudta, hogy nemsokára megmutathatja, mit tud egy denevérdémon.
Csönd uralkodott, ám hirtelen a fák lombjai közül kiugrott valami. Magasra ugrott, a hold fényétől nem lehetett látni, de Kyra jó látásával fölismerte, és már kezdte volna jellemezni, de valaki megelőzte.
- Ez egy gepárdszörny! - szólalt meg Kurama - A hangsebességnél is gyorsabb, nagyon éles karmai és fogai vannak! Jobb, ha vigyázunk vele, egy pillanat alatt felszeletelhet minket!
Kyrát lenyűgözte a férfi tudása. Mind amit mondott nagyon kevesen tudják, hisz ezekből a szörnyekből is kevés van. Mégis, ő tudta, s Kyrát egyszerűen lebilincselte az a hanglejtés, a tudása.
- Nem adják azt olyan könnyen! - szólt Hiei, s már támadni készült, de Kurama megállította.
- Várj, Hiei! Ő még nálad is gyorsabb! - ám ekkor már lecsapni készült a szörny, tényleg nagyon gyors volt, alig volt időjük föleszmélni, és elrohanni. Kyra úgy érezte, itt az idő, hogy megmutassa ő is, hogy mit tud, így megállt, s megfordult.
- Rendben! Most meglátjátok, mit tud egy magamfajta denevérdémon!
- Ne hősködj Kyra! Ez a szörny nagy falat! - kiáltotta aggódva Kurama, de ez most nem hatott. Kyra a magasba ugrott, a hold fénye csodálatosan ragyogta be testét. A fény egyre erősebb lett, és erősebb, a végén nem is lehetett látni a lányt. De Kurama mégis látta… Kyra hátából kékes-fekete denevérszárnyak nőttek ki, amit rögtön szét is tárt, szemfogai megnőttek, körmei karmokká váltak - igazi denevérre emlékeztetik az embert. A fény csökkent, így már Yusukéék is látták, s tátott szájjal bámulták őt.
Kyra megfogta a hátán lévő egyik kaszát, s a hozzá tartozó láncot, majd, mint egy frízbit úgy hajította el, ezután a másik kaszával is ezt tette. Mindkét kasza más-más irányból száguldott a gepárddémon felé, így az nem tudta kikerülni az egyik támadást, s a hasánál súlyosan megsérült. A két fegyver veszedelmesen röpült vissza Kyra felé, a többiek már azt hitték, vége lesz, ám a lány ügyesen helyes irányba rántotta a két kaszát a ráerősített lánc segítségével, majd el is kapta azokat. Kuramának ismerős volt ez a harctechnika, s csak ámulva bámulta, hogy az eddig kedves lány, milyen könyörtelenül harcol.
- Kuronue… - suttogta. Lassan Kyra leereszkedett Kurama mellé, aki még mindig nem tért magához.
- Ez az! Kyrának máris sikerült őt megsebeznie! - mondta lelkesen Yusuke.
- Igen, most már lassabban fog mozogni! - tette hozzá Hiei, és már támadásba is lendült, a többiek pedig követték, kivéve Kurama.
- Szép volt, Kyra! - mondta mosolyogva, s a lány zavarában alig bírta kinyögni, hogy „köszönöm”. - Most én jövök, hogy ámulatba ejtselek! - majd ő is a többiekhez rohant. Előhúzott egy vörös rózsát a háta mögül, suhintott vele egyet, majd az ostorrá változott, s csodálatos rózsaillat árasztotta el az éjszakát. Ettől a látványtól melegség töltötte meg Kyra szívét, olyan érzés tombolt benne, amit eddig még sosem érzett.
- Rózsa ostor, lépj működésbe! - kiáltotta a fiú, s már támadt is. Sajnos a démon kitartó volt, és még sebesülten is nagyon gyors volt. Kyra észhez térítette magát, és ő is segített harcolni. Ám másodszorra már nem lehetett a démont becsapni, mindkét kaszát kikerülte.
- Fenébe! Tanul a hibáiból! - morogta Kyra, mikor elkapta a fegyvereit. És igaza volt. Tanult a hibáiból, s továbbra is gyorsan mozgott. Miközben Kyra támadni próbált, félszemmel Kurama akrobatikus védekezéseit csodálta.
„Bámulatos ez a fiú!” - gondolta, ám figyelme ellankadt, s nem vette észre, hogy a gepárdszörny felé rohan.
- Kyra figyelj oda! - kiáltotta Yusuke, s Kyra csak ekkor eszmélt föl. Késő volt, se támadni, sem menekülni nem volt már ideje. Ám, hirtelen egy férfi melengető karjait érezte a testén. Puha, meleg, s csodálatos illatú bőre volt ennek a férfinak. Kurama volt az. Kurama átölelte a lányt, s úgy ugrott el a támadástól, ám a földet érés kevésbé volt csodálatos…
- Jól vagy? - kérdezte a fiú, aki Kyrára esett. Kyra először nem tudott mit mondani. Ajkai ismét bizseregni kezdtek, s úgy érezte, hogy elpirult. Mosolygott, majd válaszul ezt mondta:
- Te aztán tudod, hogyan kell levenni egy nőt a lábáról!
Kurama mosolygott, most először néztek így mélyen egymás szemébe. Kurama szíve hevesen kalimpálni kezdett, közelebb akart lenni Kyrához, ennél is közelebb! Lejjebb hajolt hozzá, érezték egymás szívverését, egymás lélegzetét. Teljesen elmerültek egymás tekintetében, mindent elfelejtettek, a harcot is. Ám sajnos ezt a csodás percet Kuwabara törte meg.
- Nézzétek! Ezek már csata közepén is enyelegnek!
- Kurama… Nem ismerek rád! - viccelődött Hiei is, ám őket nem érdekelték a gúnyos szavak. Kurama fölállt, majd Kyrának is segített fölkelni. Ismét egymás szemébe néztek, és érezték, hogy egy gondolaton jár a fejük.
- Kyra! - szólt Kurama - Én lefoglalom, te addig föléje repülsz, s te megállított, én meg majd elintézem!
- Rendben! - bólintott elszánt mosollyal Kyra. Kurama elindult, Kyra pedig széttárta denevér szárnyait, s felrepült. Kurama ügyesen lefoglalta a gepárddémont, s mikor Kyrának sikerült bemérnie, az egyik kaszával lecsapott rá, egyenesen a szívébe döfte, s így az megállt, képtelen volt mozogni. Kurama használta a rózsa ostort, s egy pillanat alatt fölaprózta a gepárddémont. Kyra Kurama mellé ereszkedett le, rámosolygott, és hirtelen eltűntek a denevérszárnyai, a démonfogai és karmai, majd a fegyvereit is visszarakta a helyére.
- Ez szép volt, Kurama! - mondta a lány.
- Ahogy mondod! - helyeselt mosolyogva Kurama.
- Ez az! - kiáltott föl Kuwabara.
- Igen! Szinte egyedül legyőztétek! - tette hozzá Yusuke, és mind hozzájuk rohantak.
- Én is csak elismerni tudlak titeket! - mondta kicsit zavartan Hiei.
- Na, azért a dicsérésnek is van határa! - szólt Kyra elpirulva. Örült annak, hogy elismerik őt, és hogy Kuramával lehet.
- Későre jár… jobb lesz, ha itt letáborozunk! - mondta Yusuke.
- De nem állhatunk meg! - szólt közbe Kyra - Lehet, hogy ne vettétek észre, de ez már a Nagy Dombság! Már csak keveset kell mennünk és elérünk a faluhoz!
- Igen, de Yusukénak igaza van! Ha ma el is jutnánk a bambuszerőbe, akkor is… Pihennünk kell, különben majd nem tudjuk legyőzni Shikarut, és annak te sem örülnél, igaz, Kyra? - szólt Hiei.
- Sajnálom Kyra, de én is csatlakozom az előttem szólókhoz! - mondta Kurama - Pihennünk kell!
- Rendben! - sóhajtotta a lány - De ne pont itt, valahogy egy gepárddémon teteme mellett nem tudok elaludni! - a többiek nevettek, majd megfogadták Kyra szavait.
Csináltak maguknak helyet, s a tűznek is alakítottak fészket.
- Megyek, hozok tűzifát! - mondta Kurama, és el is indult. Yusukéék - akik Kyrával szemben feküdtek - elég fáradtak lehettek, nem sokkal később már húzták is a lóbőrt, még Hiei is. Kyra a semmibe bámulva gondolkodott a dolgokon. Szenteste van. Ilyenkor mindenki a családjával ünnepel, „Nem csoda hogy ők elfáradtak… biztos kimerültek a karácsonyi munkák miatt…” - gondolta Kyra. De igazából nem is ez kötötte le a figyelmét, hanem az az új érzés, amivel most megismerkedett. Eltöprengett azon, hogy amikor csak Kuramával van, mindig őszintén tud örülni, mosolyogni. Ha vele volt, nem érezte magát magányosnak, olyankor a szíve forrón lüktetett… Lehetséges, hogy szerelmes belé? Ezt maga sem tudta, viszont úgy elgondolkodott, hogy észre sem vette amikor Kurama visszatért.
- Nem tudsz elaludni? - kérdezte mosolyogva.
- Félig denevérdémon vagyok, a denevérek éjszaka élénkek! - mondta viccelődve.
- Én rókadémon vagyok, mégsem járok minden este vadászni! - mondta incselkedve Kurama, majd tűzgyújtás után Kyra mellé ült. - Most komolyan, mi bánt?
- Nem is tudom… Koenmának nem kellett volna titeket is idehívnia! Attól hogy én nem szeretem a karácsonyt, még nem kellene a tiédet és a többiekét is elrontania…
- Ugyan, ez ne idegesítsen! De… elmondanád miért nem szereted a karácsonyt?
- A szüleim pont ezen a napon haltak meg, és… Nincsenek barátaim, nincs senkim, akivel megünnepelhetném a karácsonyt…
- Ugyan már! - legyintet a fiú - Ha nincsenek barátaid, akkor mi kik vagyunk?
Kyra először értetlenül nézett Kuramára, majd kapcsolt, és kedvesen, őszintén mosolygott rá.
- Tudod… - szólt Kurama és a tűz csattogó lángjaira tekintet. - Emlékeztetsz engem egy régi barátomra, aki még az előző életemben élt…
- Tényleg? És kire?
- Ő is denevérdémon volt, és ugyanolyan fegyverekkel harcolt, mint te… Kuronue, így hívták. Ám…
- Ám mi? - Kyra élvezte, hogy végre valamit önszántából mesél magáról Kurama, s kíváncsian hallgatta.
- Tudod… Akkoriban tolvajként éltem. Mindenféle dolgokat megtaláltam és elloptam, Kuronue volt a társam, a partnerem, és egyben a legjobb barátom. Viszont… egyszer amikor egy varázstükröt akartunk ellopni, szörnyűség történt. Az őrök elől menekültünk egy bambuszerőbe… Ám… a nagyon fontos medálja, ami mellesleg pont olyan, mint a tiéd, elszakadt, Kuronue visszament érte… Bolond, mondtam hogy ne menjen! - lassan Kyra kezdte megbánni, hogy így faggatózott, észrevette, hogy egy olyan sebre tapintott, mint amilyen neki is van, s érezte, hogy Kuramának ez az eset nagyon fáj - Kuronue csapdába esett, a bambuszágak mindenhol átdöfték a testét… Én, segíteni akartam neki, de ő… ő még utolsó lélegzetével is azt mondta, hogy fussak, és ne törődjek vele… Igazi jó barát volt! - Kurama arcán könnycsepp folyt le. Maga sem értette, ezt miért mondta el Kyrának, amikor még Yusukéék sem tudtak erről.
- Sajnálom… egy ilyen sebet, nem szép dolog felnyitni… Én már csak tudom…
- Hagyd, jó volt valakinek elmesélnem. Az ilyen dolgokat, nem jó, ha magában tartja az ember! - mondta Kurama, s bár tényleg fájt neki barátja elvesztése, mégis őszintén tudott Kyrára mosolyogni. - Jobb lesz, ha lefekszel! Hieinek igaza van, ha nem pihenünk, nem lesz erőnk holnap elintézni Shikarut.
Kyra mosolyogva bólintott, majd úgy tett, ahogy az Kurama javasolta, s lefeküdt.
- Te nem fekszel le? - kérdezte.
- Még nem, majd… - válaszolta Kurama.
Kyra fáradt volt, kimerítette a séta, és a harc. Lassan szemei elnehezültek az álomtól s elaludt… volna, de a kendőnek a csomója nyomta az oldalát, így nem tudott, és megfordult. Hirtelen Kurama csodás szemeivel találkozott össze. A fiú egyre csak őt bámulta, és bámulta. Elmerült a lány fekete szemében, közelebb húzódott, s egyik kezét Kyra arcára tette. Sima, lágy bőre mágnesként vonzotta Kuramát, még közelebb húzódott, és még közelebb. Kezét végig simította a lány testén, s nem habozott. Lassan közelített Kyrához, majd megcsókolta, forrón, édesen, csodásan. Már mindketten tudták, mit kérnének karácsonyra… egymást. Ez a pillanat olyan csodálatos volt, annyira élvezték, s bár hideg volt, a bennük tomboló tűz melegséggel töltötte meg őket. Kurama szorosan magához húzta Kyrát, forrón átölelte, azt akarta, hogy a lány minél közelebb és közelebb legyen hozzá. Ám, mint mindennek, ennek is vége kellett lennie. Kurama Kyra felett volt, hosszú, selymes vörös haja a lányra borult, aki megszólalni sem tudott a csodálattól. „Hogy ez a fiú milyen jól csókol!” - gondolta Kyra. Hosszan csak egymás szemébe néztek, Kurama kezdett bizonytalan lenni a lány érzéseiben, s kezdett felkelni, ám a lány visszahúzta, s a viszonzott csókkal elhessegette ezeket a kételyeket. Ez a csók is tükrözte az érzéseket, amit egymás iránt éreztek. Nem törődtek semmivel, azt akarták, hogy mindig ilyen közel legyenek egymáshoz, hogy soha ne legyen vége ennek, hogy soha ne kelljen elbúcsúzniuk. Meleg érzés töltötte meg a szívüket, mindent, és minden zugot ismerni akartak egymás testén. Ez az érzés oly csodálatos volt, hogy a végén álomba ringatta őket, s egymást átölelve aludtak el.
Hűvös reggel köszöntött Yusukéékra. A tűz is elaludt. Yusuke, Kuwabara és Hiei is csodálkozva vette észre, hogy Kurama, a könyörtelen harcos, most gyengéden egy lányt ölelget.
- Ember… komolyan nem ismerek rá… - jegyezte meg Hiei, ahogy fölállt.
- Meg kell hagyni csinos lány… - szólt Kuwabara - Felébresztem őket! - és úgy is tett. A szerelmespár egyáltalán nem volt zavarban. Nem érdekelte őket, hogy más mit gondol, ők örültek, hogy így történt.
- Látom jól aludtatok… - csipkelődött Yusuke.
- Jól látod! - mondta mosolyogva Kyra, s felállt, ám Kurama visszahúzta, s ismét egymás szemébe néztek. - Ideje felkelni… - mondta gyengéden a lány, és fölállt, közben Kuramát is felsegítette.
- Jobb ha most rögtön elindulunk… - szólt Hiei.
- Igaz, érzem, hogy Shikaru már nincs messze! - mondta Kyra.
- Hát, akkor indulás! - adta ki a végső parancsot Kurama, s elindultak. Kurama és Kyra mindvégig egymás mellett mentek, nem akartak elszakadni egymástól. Szinte már meg is feledkeztek, hogy milyen veszélyes küldetés az, amit most teljesíteniük kell.
Lassan megérkeztek a bambuszerdőhöz.
- Itt vagyunk. Tényleg nem volt messze… - jegyezte meg Yusuke, de Kyrára rossz érzés tört rá, olyan, ami megbénította, ami alig engedte szóhoz jutni is.
- Shi-Shikaru… - nyögte. Ekkor Kurama is érezte azt, amit Kyra, viszont ő le tudta győzni.
- Shikaru itt van! - mondta - Gyerünk! - megfogta Kyra kezét, majd halkan így szólt hozzá - Nem lesz semmi baj! Ne aggódj! - ezek a szavak leoldozták Kyráról a Shikaru által csatolt bilincseket. Elszántan bólintott, majd mindannyian futásnak eredtek, be, egyenesen az erdőbe.
- A falu az erdő nyugati részén van! - mondta Kyra, és már fordult is bal oldalra.
- Várj! - szólt Yusuke - Honnan tudod hogy arra van a falu? Nem úgy volt, hogy nem emlékszel rá?
- Igazad van, nem emlékszem rá… De érzem… Az ösztönöm azt sugallja, hogy erre van… És mellesleg érzem Shikaru szagát! - válaszolt Kyra.
- Én bízok benned! - szólt Kurama és Kyra mellé rohant. - Mellesleg én is érzem, hogy erre van…
- Hát jó, akkor menjünk erre! - mondta Yusuke, majd folytatták az útjukat, immár Kurama és Kyra vezetésével. Lassan ritkulni kezdtek a fák, égésnyomok voltak mindenütt, Yusukéék is gyaloglásra váltottak. Az égett fák, és bokrok közül egyszer csak poros, kormos, fekete házikókat lehetett kivenni. A megégett fa szagát még most lehetett érezni. Aki csak a roncsokra nézett, annak a szívébe szomorúság, és bú költözött. Kyra is elsírta magát, amikor egykori otthonát látta, romokban…
- Nocsak, a kis túlélő maga megy a vesztébe? - szólt egy gúnyos férfi hang, majd egy alak ugrott elő az égett házak közül, s Kyráék előtt tíz méterre ért földet. Magas volt, arcát csukja árnyéka takarta, fekete öltözete teljesen beleolvadt a kormos faluba, nyakában megcsillant az Arany Pecsét.
- Te vagy Shikaru, ugye? - kérdezte Yusuke, Kyra fölkapta a fejét, s az idegenre bámult, közben a többiek támadásra készültek. A férfi gúnyosan mosolygott, majd egy könnyed kézmozdulattal levette a fejéről a csukját. Indigó kék szemei vészjóslóan csillogtak, ezüstös-fehér, tüsis haját suhogva fújta a szél, hatalmas erejét máris érezték a többiek - Talált süllyedt! Gondolom az Arany Pecsétért jöttetek… Kár hogy hiába, mert nem kapjátok meg!
- Akkor majd elvesszük! - mondta Yusuke, és már készült is támadni - Rei Gun!
- Ne Yusuke, még ne támadj! - kiáltotta Kyra, de késő volt. A lövedék egyenesen Shikaru felé tartott, ám az Arany Pecsét pajzsot vont köré, majd visszairányította a támadást Yusukéra, aki pár métert hátracsúszva ért földet.
- Idióta! - morgott Hiei.
- Jól vagy, Yusuke? - kérdezte Kyra, és odarohantak hozzá.
- Persze… De, ezt hogy csinálta? - kérdezte.
- Elfelejtetted a pecsét különleges képességét… A visszájára tudja fordítani a felé irányuló támadásokat! - magyarázta Kurama.
- Pontosan… - szólt gúnyos nevetéssel Shikaru, majd elindult feléjük - Most viszont én jövök! - majd a jobb kezénél örvényleni és felforrósodni kezdett a levegő, egészen addig, míg nem egy tűzgömb jelent meg a kezében. A gömb egyre nagyobb, és nagyobb lett, a végén egy lángcsóvává nőtte ki magát - Nesztek! - mondta, majd a lángcsóvát Yusukéék felé a földbe csapta, így a tűz a földön keresztül tört fel náluk, alig tudtak megmenekülni.
Kyra gyorsan megfogta Yusuke kezét, majd ő, és a többiek gyorsan elugrottak, ám a tűz olyan magasra tört, hogy a lángok megnyaldosták Kyra lábát.
- Áhh - nyögte a lány. Elvesztette az egyensúlyát, és zuhanni kezdett, Yusukéval együtt értek földet.
- Jól vagy Kyra? - rohant oda Kurama.
- Még szép… - ám mikor megpróbált felállni visszaesett.
- Dehogy vagy jól, súlyosan megsérült a lábad! - mondta Kurama, és megpróbálta felsegíteni.
- Igaz… Akkor innentől röppályára térek! - mondta a lány, majd nagy nehezen fölugrott, s a levegőben ismét átváltozott.
- Engem a levegőben sem rázol le, Kyra! - szólt Shikaru, majd a lángokból egy ostort formázott a kezében, majd azzal elkapta Kyra sebesült lábát, s tovább súlyosította azt. Kyra fájdalmas sikítása elűzte az eddig nyugvón üldögélő madarakat, s az egész erdőt betöltötte. A lángokból álló ostor elengedte Kyra lábát, ám Shikaru ezúttal a lány minden részét égetni akarta, és addig ostorozta a lángokkal amíg az csak üvölteni tudott.
- Hagyd őt békén! - kiáltotta Kurama teljesen kikelve magából, ám a démon csak gúnyosan kacagott tovább. Kurama nem bírta tovább, elöntötte a düh, és nem gondolkodott előre. Elővette hát a rózsaostorát, s Shikarura támadt, ám azt teljesen elfelejtette, amit az előbb Yusukénak magyarázott.
Kyra több helyen is megégve zuhant le, Kuramát pedig a saját ostora sújtotta a földre.
- Kurama! - kiáltotta a lány, s minden erejét összeszedve odakúszott hozzá. - Most én kérdezem… Jól vagy? - kérdezte mosolyogva.
- Engem ne félts! - mondta Kurama, s visszamosolygott - Most engem láthatsz átváltozva! - szólt elszántan, majd felállt. Haja ezüstössé vált, megjelentek a szürke róka fülei és farka. Szeme aranysárga lett, arca megváltozott, ruhája fehérre váltott.
- Cuki… - jegyezte meg halkan Kyra.
- Hiába minden próbálkozás, a pecsét még hatalmasabbá tett, végzek veletek! - mondta Shikaru, majd ismét egy lángcsóvával támadta meg Kuramát és Kyrát.
Kurama az ölébe vette Kyrát, majd elugrott a lángok elől, és Yusukééknél ért földet. Lerakta Kyrtát, majd így szólt:
- Igaza van, a pecsét hatalma megvédi őt…
- Akkor sem adhatjuk föl! - mondta Kuwabara.
- Akkor nyomás! - szólt Yusuke, s támadásba is lendült. Tisztában volt, a visszairányuló támadásról, de meggyőződése volt, hogy valahogy akkor is meglehet törni az Arany Pecsét erejét, de ha már azt elérnék, hogy a nyakékként használt pecsét leesne, akkor már Shikaru védtelen lenne. Kuwabara, Hiei és Kurama is támadt, de hiába. Mind más más irányba hullottak, s a Shikaru által formázott lángcsóva mindannyijukat súlyosan megsebezte. Kyra nem tudott mit tenni. A szárnya megégett, repülni nem nagyon tudott, a lába rettenetesen fájt, így felállni sem tudott. Tétlenül feküdt az avarban, s zokogni kezdett. Kurama újra támadt, és újra a rövidebbiket húzta. Ahogy Kyra barátai kiáltozásait hallotta, ahogy szerelme vérben ázó testét látta elöntötte őt a méreg, a bosszúvágy, és az erő. Lassan, fájdalmasan feltápászkodott, denevérszárnyait széttárta, s bár minden porcikája fájt, mégis a fegyveréhez nyúlt, rohanni kezdett, s lecsapott a kaszájával. Dühe annyira erős volt, hogy nem érdekelték a következmények, végre voltak barátai, szerettei. Nem hagyhatta, hogy most elvesítse őket. Az Arany Pecsét által felállított pajzs erősen védte Shikarut, nem hagyta behatolni a lányt és a kaszát. De mégis… Kyra akarata, Kurama iránti érzései olyan hatalmasak voltak, hogy áttörték a pajzsot, s a kasza levágta Shikaru nyakából az Arany Pecsétet, ami így Kyra kezébe hullott. Kyra ellökte magát Shikarutól, s fájó szárnyaival szakadozva a magasba repült.
- Ez az! Kyra megint megcsinálta! Most már nem lesz pajzsban Shikaru! - mondta Yusuke, aki a földön volt még mindig. Kurama - aki tényleg sok sérülést szenvedett - Kyrát bámulta, a lány a pecsétet a magasba tartva lebegett a levegőben. A szél felerősödött, lehűlt minden, lassan a hó is esni kezdett, s vihar alakult ki. A pecsét egyre erősebben, és erősebben fénylett, míg végül Kyra testét is bearanyozta. Senki sem hallotta, csak Kurama, Kyra egy varázslatot mormolt…
- … Hatalmad add át testemnek, testemnek, lelkemnek. Kiket szeretek megvédhessem, hatalmad enyém lehessen!
Kurama rájött, Kyra mire készül…
- Kyra ne tedd, ez téged is felemészt! - kiáltotta.
- Mire készül ez a lány? - kérdezte Hiei.
- A pecsét hatalmát a testébe akarja áramoltatni, és így akarja legyőzni Shikarut… De azzal nem számol, hogy ez magát is megsemmisíti! - magyarázta Kurama - Ne tedd, Kyra! Kérlek…
- Nincs más választásom! - kiáltotta Kyra - Nincs más választásom! Shikaru így is rettenetesen erős, érzem! Csak így győzhetek!
- De van más választás, mindig van! Kérlek ne tedd! Nem akarlak téged is elveszíteni! - ám ezeket a szavakat Kyra már nem hallotta. A szél oly hatalmasan suhogott a fülébe, hogy nem hallotta. Kyra teste úgy ragyogott, mint éjjel a csillag. Ez a fény egyre erősödött és erősödött, a végén mindent elvakított, senki sem látott semmit, csak egy kiáltást lehetett hallani.
- Most véged, Shikaru! - ez Kyra volt. A pecsét hatalmas erejét átáramoltatta a fegyverébe, majd lecsapott vele Shikarura. Mikor a démon hatalma és Kyra ereje összetalálkoztak óriási robbanás keletkezett. Yusukéék köré valaki védőpajzsot vont, Kurama visszaváltozott. Aggódó szemei föl le cikáztak. Nem tudta hol keresse Kyrát, nem tudta él-e még, és ez, nagyon elszomorította.
Semmit sem lehetett látni, csak azt hallották, ahogy Shikaru haláltusájában ordít egyet, aztán csend lett. A fény lassacskán eltűnt, a vihar hóesésre váltott… Minden elcsendesült, és a védőpajzs is eltört. Shikaru megsemmisült, vége van… De Kyrát sem látta senki…
- Vége… Shikarunak vége… - szólt Hiei. Kurama aggódva nézett körül, még mindig Kyrát kereste, égen, földön, mindenütt, de sehol sem találta.
- Kyra!! - kiáltotta, de nem jött felelet. Kurama kezdte feladni. Szemeibe könny szökött, lelke megtört - Kyra!!!
Ekkor Kurama előtt valami arany dolog esett a földre… Az Arany Pecsét volt az… Lehajolt, és felvette. Szomorúan nézte azt a dolgot, amiért ezt az egészet végig kellett csinálnia, amiért Kyrának meg kellett halnia. Ökölbe szorított kézzel szorította maga előtt a pecsétet, és zokogni kezdett…
- Kyra… KYRA!! - hiába ordított, az nem hozta vissza őt… Yusuke és a többiek is együtt érzően a földet bámulták.
Egyszer csak egy fák csattogását lehetett hallani, és azt, hogy valaki kényelmetlenül ért földet. Kurama remény teli arccal fölkapta a fejét, és rohanni kezdett a hang irányába. Szíve csak remélni tudta, hogy Kyrát láthatja majd, életben.
Egy tüskékkel teli bozótba kellett bemennie, de nem hiába, először csak vérfoltokkal találta szemben magát, de ekkor… Meglátta szerelmét, ahogy visszaváltozva, szárnyak nélkül, talpig véresen próbál felállni… sikertelenül.
- Kyra! - kiáltotta örömmel és odarohant felsegíteni őt. Boldog volt, hogy láthatja őt. - Kyra! Jól vagy?
Nem jött felelet… Helyette zokogó hangot hallott…
- Sajnálom… túl elvakított a bosszúvágy… ez a támadás titeket is fölemésztett volna…
- Igen - vallotta be Kurama, majd letérdelt Kyra mellé. - De idejében védőpajzsot vontál körénk, így megmentettél minket…
- Akkor is… Jobb, ha soha többé nem leszünk együtt… Én… én csak úgyis bajt hoznék rád…
- Kyra! Én nem akarlak elveszíteni! Veled akarok lenni! Sosem érzetem még ilyet, de én… én szeretlek!
- Én, én is szeretlek… de… Nem akarom, hogy miattam halj meg!
- Kyra… Nem akarlak egyedül hagyni! Én megvédenélek, nem hagynám, hogy bajod essen!
- Ugyan… - szólt lehajtott fejjel Kyra - Én senkinek sem hiányoznék…
- Ez butaság! - mondta Kurama, erre pedig Kyra felkapta a fejét, és Kurama szemébe nézett - Nekem igen is, nagyon hiányoznál!
Ezek a szavak nagyon jól estek Kyrának, mégis tudta, hogy őt sok démon akarja megölni, ha Kuramával maradna, akkor Kurama is veszélybe kerülne, és ha vele bármi is történne, azt nem élné túl, így lehajtott fejjel így szólt:
- Örülök, hogy így érzel, és hidd el, ez kölcsönös, de… Nem maradhatunk együtt! - mondta, majd könnyező szemekkel kivette Kurama kezéből az Arany Pecsétet, és elteleportált.
- Kyra… Ne menj el!! - kiáltotta Kurama, de késő volt. Kyra örökre eltűnt az életéből…
Kyra egyenesen Koenmához teleportált. Enma király már ott volt, így neki adta a pecsétet. Miután Enma király ellátatta a sebeit, már este volt. Enma király visszaengedte Kyrát az emberek világába. Az emberek továbbra is boldogok voltak, hiszen karácsony van… Csakis Kyra volt szomorú… Egy újabb sebet szerzett, de ez… soha nem fog begyógyulni…
Szomorúan ballagott fel a sötét lakásához. Előhalászta a kulcsait, majd kinyitotta az ajtóját.
- Kurama… - suttogta - soha nem foglak elfelejteni!
- Hm, azt meghiszem! - szólt egy hang a sötétségből. De ez a hang olyan bársonyos, olyan csodálatos volt… Kyra rögtön fölismerte. Ekkor kicsiny gyertyák fénye kezdett világítani a szoba közepén, lassan Botan, Yusuke, Kuwabara, Hiei és Kurama arca rajzolódott ki az aprócska fényben. Majd különféle karácsonyi égők, díszek fénye borította be az egész lakást, Kyra lélegzete is elállt, amikor barátait látta viszont.
- Senki sem lehet egyedül karácsonykor!
- Ku-Kurama! - szólt csodálkozva. - De, hogyan? Honnan tudtátok, hogy itt lakom? Hogy tudtátok ilyen rövid idő alatt feldíszíteni a lakást??
- Tudod… - kezdte Kurama - Botan szeret pletykálni… ő mondta meg, hogy hol laksz… aztán…
- Siettünk ahogy csak tudtunk Koenmához, te Enma királynál voltál, így volt időnk eljönni ide, és feldíszíteni mindent. Remélem tetszik, mert nekem is segítenem kellett…- mondta Hiei.
- De… én…
- Kyra… Mindannyiunknak sok ellensége van, de együtt bármire képesek vagyunk! - mondta Kurama, s odament Kyrához, becsukta az ajtót, majd átkarolta a lányt. - Most már te is a csapathoz tartozol!
- Igen! Boldog Karácsonyt! - mondta Yusuke.
- Én… Én nem is tudom, hogy mit mondjak… Nincs is semmim, amit adhatnék nektek… - mondta kicsit zavarban Kyra. Boldog volt, hogy barátokra lelt, és hogy azok törődnek vele, és nem hagyják őt egyedül.
- Kyra… Én már megkaptam amire vágytam… - majd hosszasan a lány szemébe nézett, s halkan folytatta - Téged! - majd megcsókolta Kyrát, olyan édesen, érzékien, lágyan, hogy úgy senki más nem tud csókolni.
- Ennél boldogabb karácsonyom még sosem volt! - mondta Kyra, majd viszonozta a csókot.
Már mindenki boldog volt, Kyra is. A magányosság és bánat örökre elköltözött a szívéből, a sebei begyógyultak. Kurama szerelme örökkön öröké égni fog a lelkében, és örökkön örökké szeretni fogja őt, ahogy Kurama is Kyrát...
Vége