Miután visszatértek az emberek világába, minden délután találkoztak. Yukirin, Keiko,

Kurama, Kuwabara sőt, még Yusuke is, sorban kitűnőre írták meg a dolgozataikat. Hiei

ugyan ottmaradt volna az Alvilágban, de végül –mivel a sok unszolás után se volt hajlandó

visszamenni- Yukirin ráncigálta el. Az egész társaságot annyira meglepte, hogy

Yusuke már nem lóg az órákról, ráadásul, hogy az egyik legjobb tanuló lett, hogy nem is

törődtek azzal, hogyha Hiei egy-egy randa megjegyzést tett rájuk. Lassan közeledett az év

vége. Egyre több, és nehezebb dolgozatokat kaptak, de mindig egyre könnyebbnek

gondolták ezeket. Lehet, az is közrejátszott, hogy annyit tanultak szabadidejükben, akkor,

amikor épp nem beszélgettek, hogy ha a nevüket kérdezik, valószínűleg egy példát, és

annak megfejtését darálják el. Amint túl voltak a vizsgákon, megkönnyebbülve beszélgettek

 arról, hogy mit ronthattak el, mi az, amiben nem voltak biztosak és mi az, ami biztosan úgy van,

 ahogy gondolták. Aztán egy viszonylag kellemesebb témára terelődött a szó: mit csinálnak

szünidejükben? Yusuke eléggé morcos lett, amikor Yukirin feltette ezt a kérdés:

-Én nem megyek sehová. Otthon ülök, és bámulom a plafont, hacsak nem kapunk küldetést.

Yukirin megveregette Yusuke vállát.

-Sebaj, majd egyszer-kétszer meglátogathatjuk Genkai mestert, Hieit esetleg Koenmát is.

Shizuka szülei meghaltak már korábban, és ugyebár család nélkül nem szünidő a szünidő.

Úgyhogy én sem megyek sehová. És nektek mi a programotok?

Miután kitárgyalták ezt is, már ideje volt elindulniuk. Hirtelen elkezdett dörögni az ég, és

elkezdett esni az eső, mintha csak dézsából öntenék. Mindannyian gyorsan hazaszaladtak,

nehogy elázzanak. Nem lett volna szerencsés, ha pont a tanulmányi díjkiosztóról maradnak

el, megfázás miatt. Hála az égnek, Yusukéék ünnepélye délelőtt, míg Kuramáék ünnepélye

késő délután kezdődött. Így ott tudtak lenni egymás díjkiosztóján. Yusukéék iskolájában Keiko

 volt a lányok közül, és Kuwabara volt a fiúk közül a legjobb tanuló, és -mint az kiderült-

Yusuke csak azért nem volt a fiúk közül a legjobb tanuló, mert év elején annyit lógott.

Kuramáék iskolájában pedig –nem meglepő módon- Yukirin és Kurama volt a két legjobb

tanuló. Yukirin váratlanul megszólalt:

-Olyan különös érzésem van. Olyan érzésem van, mintha perceken belül valami rossz

történne.

Kurama hihetetlenkedve kérdezett vissza:

-Mégis mi baj történhetne?

Ekkor hirtelen feltűnt Yukirin és Kurama apja. Yukirin ránézett Kuramára.

-Mond csak: ez válasz a kérdésedre?

Kurama nem felelt. Csak állt ott döbbenettől tágra nyílt szemmel.

Az apjuk magához nem illő kedvességgel szólalt meg:

-Drága gyermekeim! Sajnálom, hogy olyan voltam amilyen. Remélem, meg tudtok

bocsátani nekem valaha.

Yukirin -immár elvörösödve a szégyentől- válaszolt:

-Nem épp a legjobb időzítés, de azért meg tudjuk neked bocsátani, amit tettél, csak most

légy jó, és tűnj el!

És az apjuk jó volt és eltűnt, de előtte még néhány szót szólt:

-Csupán azért jöttem most, mert gratulálni szerettem volna az elért eredményetekhez. Hát

akkor én nem is untatlak tovább titeket, megyek is.

Yukirin elkezdett dörmögni:

-Majd küldünk neked képeslapot.

Ekkor fényes ötlet jutott eszébe. Ha már Yusukével annyi mindenkit meglátogatnak, miért

ne látogatnának el az ő apjához is? Ekkor döbbent csak rá, hogy időközben az egész iskola

őket figyeli. Gyorsan odasúgta Kuramának:

-A feladat: villámgyorsan hatszáz embernek módosítani az emlékezetét. Siessünk,

mielőtt késő lesz.

Miután a hosszú, keserves munkával kész lettek megkapták a fejmosást barátaiktól:

-Mégis milyen apa ez?! Bajba sodor és itt hagy!